A szertartás három órára volt kitűzve, és három előtt tíz perccel az előtér már tele volt. A mostani Robins, ennek a kifogástalan, gazdasági hanyatlást nem ismerő üzletnek a negyedik tulajdonosa, egy jóvágású, levantei kinézetű öregúr teljesen tanácstalan volt. Úgy hitte, a szertartás résztvevőinek tulajdonságai alapján a klienséről is mindent meg tudna mondani. Ebben a pszichológiai játékban látta foglalkozása egyik legvonzóbb oldalát. Most viszont nemhogy kliense vagyoni helyzetét nem tudta azonnal megállapítani, de még a nemzeti hovatartozásában is kételkednie kellett, amelyre pedig, úgy tetszett, egyértelműen utalt a rokonoknak az a kívánsága, hogy az elhunytat a temető zsidó részében temessék el.
A tömegben még négerek is voltak, ami meglehetősen ritka dolog a zsidó temetéseken. Igaz, az öltözékükből ítélve ezek a művészvilághoz tartoztak. Az egyik öregember arca ismerősnek tűnt Robins úrnak: egy híres szaxofonos volt, akinek a neve ugyan nem jutott Robins eszébe, de vagy valami folyóirat címlapján, vagy a tévében látta már. Ott volt aztán néhány dél-amerikai indián is. A fehér vendégek között is teljes volt a zűrzavar: voltak köztük szolid zsidó házaspárok, néhány nagyszerű angolszász ember, láthatóan gazdag galériatulajdonosok, meg különféle rendű-rangú oroszok, az egészen tisztességes kinézetűektől a nem éppen józan ingyenélőkig. Robins negyedik generációs, Oroszországból elszármazott amerikai volt, de az orosz nyelvvel együtt rég elveszítette már ez iránt a veszedelmes ország és vakmerő népe iránti romantikus vonzalmát.
„Furcsa ügyfél – gondolta Robins. – Valószínűleg zenész.”
Még tett is egy kitérőt a szolgálati helyiségen keresztül, hogy vethessen egy pillantást erre a nem mindennapi halottra…
Nyinka pontban háromkor érkezett. Mindenki nagy levegőt vett, majd nagyot sóhajtott. A fekete selyemkalap és a széles fátyol alól kiomlottak híresen szép – ezüstös-aranyos – hajtincsei. Rövid, fekete ruhája fölé földig érő, úgyszintén fekete áttetsző tüllkabátkát vett, ugyanakkor a cipője ódivatú volt, magas talppal, hatalmas, metszett sarokkal.
A galériatulajdonosok felnyögtek, és az egyik oda is súgta a másiknak:
– Wards-féle felsőruházat, minden idők és népek ruházatának legjobb ötlete a történelem során. Rendkívüli. Aliknak lélegzetelállító ízlése van. Ha ruhatervezéssel foglalkozott volna, akkor most nem egy meglehetősen szokványos festészettel, hanem egy zseniális divattervezővel lenne dolgunk.
– Elragadó modell – értékelte a másik. – Már három évvel ezelőtt felfigyeltem rá.
– Csak öreg – felelte sajnálkozva az első.
Fima, aki kék, a két hóna alatt szimmetrikusan izzadságfoltos inget és mezítlábas szandált viselt, úgy vezette Nyinát, hogy ezalatt e szerencsétlen teremtés iránti mély sajnálat és – miközben semmi hajlama sem volt a műkedvelő színházhoz – a rákényszerített szereppel szembeni ellenszenv vegyes érzését élte át. Ráadásul ez alatt a két nap alatt, amíg összeszedte a temetésre a pénzt, volt szerencséje éppen elég szart nyelni.
Nyina úgy lépkedett, mint egy „fekete menyasszony”, mint egy sati, az indiai özvegy, aki felmegy a temetési máglyára. Alik halála napja óta csak két dologra emlékezett: hogy Alik meggyógyult, meg hogy Alik nincs többé. Hétköznapi emberi tudatban ez a két dolog nem fért volna meg egymással. Ám az ő fejecsjékében, amely ünnepélyesen ült hosszú nyakán, már réges-rég összezavarodott valami, mint ahogy a legkisebb mozdulattól átrendeződik a látvány a kaleidoszkóp nézőkéjében, és minden új elrendeződésbe került, s e megnyugtató elkülönültségben egy fikarcnyit sem zavarta egyik dolog a másikát.
A „halál”, a „meghalt” és a „temetés” szavak állandóan ott keringtek körötte ezekben a napokban, de nem tudtak áthatolni azon a láthatatlan torlaszon, amelynek egyszerűen nem jutott hely abban a látványban, amely a tudatában most összeállt.
Valamiért idehozták. Ez a valami Alikkal volt kapcsolatos. Alik szerette, hogy szépen legyen felöltözve. Nyina ezért gondosan készülődött, és öltözékét Alik számára gondolta ki…
Úgy ment keresztül a tömegen, hogy fel sem ismert senkit. Bal kezével melléhez szorította kis fekete, perec alakú lakktáskáját, jobbjában pedig azoknak a liliomoknak vastag szárát szorongatta, amelyeknek zöldes fehér, büszke feje áttetsző kabátkája szárnya alatt himbálózott.
A tömeg szétnyílt előtte, és a terem ajtaja is éppen abban a pillanatban nyílt ki, amikor Nyina odaért elé. Lépteit le sem lassítva lépett be a terembe. A többi ember uszályszerűen szélesedő háromszögben követte. Nagyon sok ember jött el, virággal a kézben, lényegesen többen, mint amennyien általában megtöltötték ezt a termet.
A padlón ravatal állt, rajta hatalmas fehér doboz, amelynek formája kölnisüveg dobozára emlékeztetett. A dobozban gyönyörűre festett baba hevert, amely vörös hajú, kicsi arcú és kis bajuszú kamaszt formázott.
Egy tévébemondó külsejű, éltes úriember már szóra nyitotta a száját, de Nyinka rajta is keresztülment. És habár az úriember nyilvánvalóan elégedetlen volt azzal, hogy ez az extravagáns özvegy ilyen fesztelenül odébb lökte, mégiscsak félreállt.
Nyinka felemelte a fátylát, meghajolt, rámeredt erre a furcsa, felismerhetetlen anyagból készült rossz domborműre, és mindent értő, apró mosollyal elmosolyodott.
„Alik helyett” – találta ki.
Amikor felemelte a fejét, a mellette álló galériatulajdonosok észrevették, hogy hajának egyenes választékától indulva az arcán lefelé finom fekete csík húzódik, lekúszik a nyakára, majd eltűnik ruhája mély dekoltázsában.
– Nem rossz – súgta oda helyeslőn egyik galériatulajdonos a másiknak.
– Hölgyeim és uraim! – szólalt meg ünnepélyesen a hivatalos úr…
Pontos és szó szerinti fordítása volt ez annak a temetői zagyvaságnak, amelyet a krematórium fiktív égetőkemencéje fölött mond el általában egy fekete kreppből készült, vidékies kosztümöt hordó, kövér asszonyság az óceán túlsó partján…
A koporsót a halottas kocsin tolták az alkalmazottak. De a sírhely a temető olyan sűrűn betelepített részén volt, hogy oda csak kézben lehetett vinni a koporsót, ráadásul csak úgy, hogy muszáj volt rálépni idegen sírokra. A sírhelytől úgy harminc méterre a kis út drasztikusan meg is szakadt, és csak egy lábfejnyi szélességű ösvény maradt. A férfiak előrementek, a kiásott sírgödörig csatárláncot alkottak, és a fehér csónak kézről kézre kezdett libegni, egészen utolsó állomáshelyéig. Vészesen és vidáman imbolygott a fejek felett. A tűző augusztusi nap hirtelen szellőt támasztott az óceán felől. Nyinka egy idegen síremlék talapzatán állt, a frissen kiásott sírgödör mellett, amelyből a föld gondosan égő-rózsaszínű kosarakba volt szedve, és a szellő hátralibbentette Nyinka fátylát, és belekapott fakó hajába, mint valami vitorlába.
Irina a tömeg legsűrűjében állt. Aliktól már réges-rég elbúcsúzott. Most mással volt elfoglalva: apát teremtett a gyermeke számára. Tulajdonképpen semmi különöset nem kellett tennie, maguk találtak egymásra. Neki csak sok – vissza nem térítendő – támogatást kellett belefektetnie ebbe a vállalkozásba. Itt van ez a sír is: ebbe sincs éppen kevés fektetve: a kislánynak volt szeretett apja, ez pedig az ő sírja lesz. Irina elnevette magát: mindent megbocsátott, de semmit sem felejtett… A kislányomat szegénykórházban szültem meg, te pedig ezalatt Nyinkát dédelgetted, és talán ezt a másik bocit, Valentyinát is… Egy fél lépéssel hátrébb áll, de mégis mellettem, tudja a helyét… Jó lenne tudni, hogy ravasz hárpia-e, vagy egyszerűen egy rendes nő?... Hogy én milyen gonosz lettem… Alik, Alik, lehetett volna minden másként is. De nem lett. És így van jól!
A sírkövek a temetőnek ebben az elhagyatott részében, közvetlenül a kerítés mellett felfelé törekedtek. Mindegyik vízszintesen sírkő körül, ott magasodott néhány rokon, mintha csak fél lábon álltak volna. A négyszögletes, sarkos feliratok, amelyek írásképükben megőrizték az agyagtábla és az íróvessző emlékét, valami ostoba gótikus angol feliratokkal keveredtek, amelyek rég elhunyt emberek születési helyéről és kőbe vésett ízléséről árulkodtak.
A fedett koporsó a szomszédos sírra volt helyezve, és a még időben érkezett Robins, aki megtisztelte jelenlétével a nem mindennapi klienst, karmesteri mozdulattal jelezte: leereszteni. Valentyina odaszólt valamit Nyinkának, aki kinyitotta kerek táskáját, és kivette belőle a földet tartalmazó csomagocskát. Csipetenként szórta el, mint ahogyan a levest sózzák, és közben mozgatta az ajkait. Két munkás készenlétben állt a lapátjával.
– Várjanak, várjanak! – hallatszott hirtelen egy kiáltás a főút felől.
Az emberek háta mögött érthetetlen mozgolódás, lökdösődés, nehézkes és ügyetlen furakodás támadt. Végre, miután mindenkit arrébb lökdösött, megjelent a kipirult Ljova Gottlieb. Néhány, összesen talán tíz szakállas zsidó követte. Ez a kis társaság egy kissé elkésett. Amikor kiszálltak a buszból, eltévedtek, mert mindegyiküknek megvolt a maga elképzelése arról, hol kell lennie a ravatalozónak. Most pedig menet közben magukra rángatták a lepleket és a tfillint, arrébb lökdösték a férfiakat, ráléptek a nők lábára, és első szavaik a következők voltak:
– Legyen áldott és szent az Ő Nagy Neve a világban, amelyet újrateremt, amikor feltámasztja a holtakat és az örök életre hívja őket…
Énekelni és kántálni kezdtek magas, szomorú hangjukon, de Robinson kívül más aligha értette ezeknek az ősi sirámoknak az értelmét…
– Honnan kerültek ide ezek az óhitű zsidók? – kérdezte Valentyina Libintől.
– Talán nem látod: Gottlieb hozta őket…
Úgyhogy nem tudták meg, hogy Menashe rabbi gondoskodott a szegény „fogoly gyermekről”…
Valentyinának az a gyanúja támadt, hogy ezek a zsidók túlságosan is dekoratívak, és hogy nem a Brighton Beach valamelyik kis színházából való színészek-e.
„Meg kell kérdezni Aliktól…” – és abban a pillanatban megértette, hogy sok, nagyon sok olyan dolog van, amiről most már nem lesz kit megkérdeznie…
Végigmondták a halotti imákat, ez nem tartott sokáig. Aztán az elöl állók hátrébb léptek a sírtól, a hátul állók előrébb nyomultak, a virághegy pedig csak nőtt, már Nyinka derekáig ért, ő pedig minden egyes virágszálat külön tett, megsimogatott, valami furcsa házikót vagy mauzóleumot formált belőlük, és közben úgy mosolygott, hogy most már többen is észrevették az idősödő Oféliával való hasonlóságát.
Aztán mindenki hátralépett, és a zsidók, miután levették magukról a leplüket és feltárták napégette fekete öltönyüket, utoljára maradtak, de Nyinka megvárta és meghívta őket a halotti torra. A legidősebb közülük, egy kopasz, tapasszal közvetlenül tar fejéhez ragasztott kipában lévő öreg az arca magasságába emelve karját, szétterpesztve sárga ujjait fájdalmasan azt mondta:
– Leányom! Amikor a zsidónak halottja van, shivát csinál: leül a földre és böjtöl… Habár egy kupica vodka nagyon is jól esik…
Párolgó fekete öltönyükben beszálltak a mikrobuszba, amelyen fehér alapon kék betűkkel a következő felirat állt: „Temple Zion”…