Ljudmila Ulickaja: Történetek gyerekekről és felnőttekről
Fordította: † Kisbali Anna
A csodakáposzta
A két apró lányka városi hócsizmában, falusi nagykendőben a zöld deszkabódé felé tartott, ahol már reménytelenül hosszan kanyargott a sor. A káposztás kocsit várták.
A novemberi reggelen mindenre komor félhomály borult, csak az ünnep után kinn maradt, nedvességtől súlyos zászlók vöröslöttek.
Az idősebbik kislány, a hatéves Dúszja egy kopott tízrubelest gyűrögetett a zsebében, amit Ipatyeva néni adott. Nála lakott a két gyerek már majd egy éve. A kisebbik, Olga egy zsákot kapott, a káposztának.
– Annyit hozzatok, amennyit elbírtok – mondta nekik –, meg még egy kiló répát is.
Káposztasavanyítás ideje volt. Ipatyeva néni nehezen bírta a cipekedést, nehezen is járt, úgy, mint egy elefánt, csúfolták is a háta mögött. Ráadásul, mióta a kislányok hozzá kerültek, megszokta, hogy minden házimunkát ők csinálnak, szó nélkül, mintha mi sem volna természetesebb.
Negyvenöt végén, egy hóviharos estén vagy éjszakán hozták őket Ipatyeva nénihez. Nemrég elhalt húgának unokái voltak, árvagyerekek: apjuk a fronton esett el, anyjuk egy évre rá követte. Egy szomszédasszony hozta ide őket, mert közelebbi rokonuk nem volt. Ipatyeva nem volt elragadtatva, de rábólintott, hogy maradjanak. „Na, ezeket is jól itthagyták a nyakamon...” – motyogott reggel, miközben a kását melegítette.
A kislányok ijedten bújtak egymáshoz, és bizalmatlanul nézték az öregasszonyt egyforma, kerek szemükkel.
Az első héten meg se szólaltak, talán egymással sem beszéltek. Csak az hallatszott, ahogy a fejüket vakarják. Az öregasszony is hallgatott, nem kérdezett semmit, egyre csak azon töprengett, megtartsa vagy adja be gyerekotthonba őket.
Szombaton fogta a lavórt, a tiszta törölközőt meg a kislányokat, a hajukat előbb bekente petróleummal, aztán elindult velük Szeleznyovkára, a fürdőbe. Fürdés után befektette őket a saját ágyába, először, mióta odakerültek. Addig a sarokban aludtak egy matracon. A kislányok gyorsan álomba merültek, Ipatyeva pedig még sokáig üldögélt ott barátnéjával, Krotovával. Miután megteáztak, azt mondta:
– Isten neki, maradjanak. Lehet, hogy így van rendelve, mellettem lesznek öreg napjaimra.
A kislányok pedig, mintha megérezték volna, hogy megoldódott a sorsuk, beszélni kezdtek. Először csak egymást közt, aztán az öregasszonnyal is, akit Tánya mamának szólítottak. Megbékéltek, hozzászoktak új lakhelyükhöz is, csak a városi gyerekekkel nem tudtak megbarátkozni: nem értették a játékaikat, érdekesebb volt nekik a szobában üldögélni, a varrógép mellett, hallgatni a szaggatott kattogást, babrálni a földre hulló rongydarabokkal. Ipatyeva varrást vállalt, szerencsés esetben új anyagból varrt, de többnyire csak igazítani, javítgatni kellett.
Most hát káposztáért indultak a kislányok. Dúszja egyre azon töprengett, miben fogják eltenni, hiszen a házban nem volt hordó. A kabátja lyukas zsebében a tízrubelesen kívül egy újságból kivágott kép is lapult, egy sárgabőrű, hegyesfogú japánt ábrázolt, amint éppen nagy, görbe karddal készül lecsapni egy térképdarabra.
Minden alkalommal, amikor Dúszja megtörölte a húga orrát, visszadugta átfagyott kezét a zsebébe, és megtapogatta az összetekert tízrubelest.
– Nagylány vagy már, mégse vagy képes magad megtörölni az orrod – mormogta épp úgy, ahogy Ipatyeva szokta, aztán újra zsebre tette a kezét. Ujjai átfagytak, így nem vette észre, hogy a tízrubeles helyett a japán képe került a kezébe, azt gyűrögette tovább. A kopott tízrubeles meg sértetten kicsúszott a lyukon, és már repült is az úttest mentén a dérlepte, szürkésbarna levelekkel együtt.
Mire a kislányok beálltak a sor végére, az már nem is volt olyan hosszú. Az asszonyok azt beszélték, lehet, hogy nem is hozzák a káposztát, így már csak a legkitartóbbak maradtak ott. A többiek tízpercnyi ácsorgás után elszéledtek azzal, hogy később majd még visszajönnek. A kislányok szorosan egymáshoz bújva, fázós lábbal topogtak. A csizmáikat úgy kapták, viseltesen, nem tartották már a meleget.
– Nemezcsizmát kellett volna felvennünk – mondta Dúszja.
– De rajtuk alszik a cica – felelte Olga, aztán elhallgattak.
Úgy negyven perc múlva megérkezett a káposztás teherautó. Hosszasan pakoltak le róla, a kislányok pedig türelmesen várták, hogy elkezdődjön az árusítás. Dehogy mentek volna el káposzta nélkül!
Végül csak végeztek a rakodással. Kinyílt a bódé zöld ablaka, a boltos kezdte kiszolgálni a vevőket. A sor rögtön a kétszeresére nyúlt. Összeszaladt mindenki, akinek mások foglalták a helyét a sorban, meg azok is, akiknek nem. A kislányok egyre csak hátrébb és hátrébb szorultak. Már vacogni se bírtak. Nyirkos, havas eső esett. A kendőjük átázott, de azért még adott egy kis meleget. Csak a lábuk zsibbadt el egészen a hidegtől. Mire a bódé közvetlen közelébe értek, ebéd felé járt az idő, és a boltos bezárta a kiadóablakot. Az egyik asszony, aki már a pultnál állt, hangoskodni kezdett:
– Mi az, hogy már bezár, még csak most nyitott ki!
De a boltos is felcsattant: „Ebédszünet!” – azzal elment.
Eltelt még egy óra. Beborult az ég. Most már igazi hó esett, nagy pelyhekben. Belepte az emberek görnyedt hátát, a tetőgerincet, és a nagy halom kékesfehér, ránézésre is keményre fagyott káposztát. A fehér hótakarótól kicsit derűsebb, már-már világosabb lett a környék.
Végre visszajött a boltos. Kiadta a káposztát a kislányok előtt álló asszonynak, Dúszja pedig elővette a féltve őrzött kis papírtekercset, kisimította – de a tízes helyett csak a japán képe volt a kezében. Kifordította a zsebeit – sehol semmi. Kétségbeesetten felkiáltott:
– Néni kérem! Elhagytam a pénzt! Elvesztettem az úton! Nem tehetek róla!
A pirosképű boltos, akin annyi volt a ruha, mint káposztán a levelek, kinézett az ablakon, le Dúszjára, és így szólt:
– Eredj haza, kérj anyádtól pénzt, aztán soron kívül kiszolgállak.
De Dúszja nem tágított.
– Lyukas a zsebem! Nem tehetek róla! – zokogta.
A kis Olga, látva, hogy nagy bajba kerültek, szintén bömbölni kezdett.
– Menj csak, keresd, biztos megtalálod az úton! – biztatta egy sötét arcú asszony.
– Biztos megleled – kontrázott egy félszemű öregember.
– Ne tartsuk fel a sort, emberek, mit fecsegnek itt? Kislányom, menjél már arrébb! – mondta egy harmadik várakozó.
Elindult hazafelé a két kislány, nyakig bebugyolálva a falusi nagykendőbe. Feltúrták útközben az összes havas levélkupacot, elfehérült ujjukkal törték fel a pocsolyák jéghártyáját. Az idősebb gyászos hangon, felnőtt módra siránkozott:
– Szegény fejünk! Mi lesz most velünk? Mihez kezdünk, ha elzavar a háztól?
Olga sírásra biggyedt szájjal szajkózta a nővére után:
– Mihez kezdünk?
Besötétedett. A zsákot a vállukra terítve botorkáltak hazafelé. Az okos kis Dúszja egyre csak azon törte a fejét, mit mondhatnának Ipatyevának, hogy meg ne verje, vagy, ami még rosszabb, el ne kergesse őket a háztól… Mondja azt, hogy ellopták a pénzt? Hogy erővel elszedték? Vagy mit? Megmondani, hogy „elvesztette”, el se tudta képzelni.
Olga halkan hüppögött. Közben odaértek az útkereszteződéshez és megálltak, mielőtt átkelnének. Dúszja még mindig félt az autóktól, ez megmaradt benne a falusi időkből. Egy teherautó haladt el előttük, fényszórójával megvilágítva a foghíjas macskaköveket. A kislányok csak álltak. A teherautó lassítás nélkül éles kanyart vett, az utcai lámpák fényében kékesfehéren megcsillant a rakománya – magasra halmozott káposzta volt a platón. A teherautó, melléjük érve, hirtelen irányt váltott, megrándult, és továbbrobogott, miközben a kislányok lába elé ejtett két hatalmas fej káposztát. Tompa csattanással huppantak az útra, az egyik kettéhasadt, a másik pedig pattogva gurult a járdáig, egyenesen Olga csizmájához.
Egymásra néztek, két egyforma, világoskék szempár, két egyforma, csodálkozó tekintet – mintha egymás tükörképei lennének. Ledobták a vállukról a zsákot, amivel addig takaróztak, és belegyömöszölték az egészben maradt káposztafejet meg azt is, amelyik kettéhasadt. Nem bírták a vállukra emelni – túl nehéz volt. A két csücskét fogták hát meg, a találékony Dúszja alátett egy kartonpapírt, és úgy vonszolták tovább…
Ipatyeva néni nem volt otthon. Krotovánál ült, sírdogált, egy darab ronggyal törölgetve a könnyeit:
– Gondolj csak bele, Súra, hisz kétszer is elszaladtam a bódéig… Biztos elvesztek, elvesztek az én kislányaim… Elcsalták őket a cigányok, vagy valaki mások…
– Majd meglesznek, na. Hát kinek kellenének, hallod? Ne beszélj butaságot! – nyugtatgatta Krotova.
– De olyan jó kislányok voltak, olyan aranyosak, olyan kedvesek… Mi lesz velük nélkülem?! És én, én mihez kezdek nélkülük? – siránkozott Ipatyeva az átázott rongyot gyűrögetve.
A kislányok ezalatt hazaértek, a sötétben letették az asztalra a káposztát, és úgy, ahogy voltak, le sem vetkőzve, leültek a székre, és vártak…