Teljes húsz éven át, héttől huszonhét éves koráig Szonyecska szinte megszakítás nélkül olvasott. Úgy zuhant az olvasásba, mint az ájulatba, amiből csak a könyv utolsó lapján tért magához.
Rendkívül tehetségesen olvasott, mondhatni, egyenesen zseniálisan. A nyomtatott szó iránti fogékonysága olyan erős volt, hogy a kitalált hősök együtt léteztek az élőkkel, a hozzá közel állókkal, és Natasa Rosztova tiszta szenvedése a haldokló Andrej herceg ágyánál hitelességét tekintve tökéletesen egyenrangú volt Szonyecska nővérének égető fájdalmával, aki egy ostoba figyelmetlenség miatt veszítette el négyéves kislányát: amíg fecsegett a szomszédasszonnyal, nem vette észre, hogy a kövér, ügyetlen, lusta tekintetű kislánya belecsúszott a kútba...
Mi volt ez – teljes értetlenség a minden művészetben jelen lévő játék iránt, az éretlen gyerek őrületes hiszékenysége, a képzelet hiánya, ami a kitalált és a valóságos közti határ leomlásához vezetett, vagy éppen fordítva: olyan önfeledt kilépés a fantasztikum világába, hogy minden, ami annak határain kívül maradt, elveszítette értelmét és tartalmát?...
Az olvasás, amely lassan az őrület enyhe formáját kezdte ölteni, nem hagyta el Szonyecskát álmában sem: álmait is mintha olvasta volna. Lebilincselő történelmi regényeket álmodott, és a cselekmény jellegéből kitalálta a könyv betűtípusát, különös módon érzékelte a bekezdéseket és a központozást. A beteges szenvedélyével összefüggő belső elváltozás álmában még jobban elmélyült: itt ő teljes jogú hősnőként vagy hősként szerepelt, keskeny mezsgyén egyensúlyozva a szerző akarata, melyet ismerni vélt, és aközött, ahogyan ő maga igyekezett az adott helyzetben mozogni, fellépni, cselekedni.
Kifulladt a NEP. Szonyecska apja, egy Belorussziából való mezővárosi kovács leszármazottja, egy született műszerész, akiből a praktikus leleményesség sem hiányzott, becsukta maszek órásműhelyét, és erőt véve eredendő irtózásán bármilyen futószalagon gyártott terméktől, belépett az órakészítő üzembe, makacs lelke pedig csak akkor könnyebbedett meg, amikor esténként nekiláthatott azon unikális szerkezetek javítgatásához, melyeket vegyes származású őseinek okos keze hozott létre.
Szonyecska anyja, aki haláláig nevetséges parókát viselt tiszta, pettyes kendője alatt, titokban egy Singer varrógépen varrogatott, szomszédasszonyait látta el primitív kartonruhákkal, amelyek harmonizáltak a hangos és nyomorúságos korral, melynek minden szörnyűsége az asszony számára a félelmetes „adóellenőr” szóban összpontosult.
Szonyecska viszont, miután úgy-ahogy megtanulta a leckét, naponta és percenként lerázta magáról a patetikus és harsány harmincas évek diktálta élet kényszerét, lelkét a nagy orosz irodalom tágas térségein legeltette, hol a gyanús Dosztojevszkij ijesztő mélységeibe szállt alá, hol Turgenyev árnyas fasoraiban bukkant fel, hol pedig a kis vidéki udvarházakban, amelyeket a ki tudja miért másodrendűnek elkönyvelt Leszkov elvtelen, áradó szeretete forrósított át.
Elvégezte a könyvtárosi technikumot, egy öreg könyvtár pinceraktárában kezdett dolgozni, és egyike volt azon ritka szerencséseknek, akik a megszakított élvezet könnyű sajgásával hagyták el a munkanap végén a poros és levegőtlen pincehelyiséget, egész nap nem tudván betelni sem a katalóguscédulák kötegeivel, sem a föntről, az olvasóteremből érkező rendelések fehérlő lapjaival, sem a sovány karjaiba leérkező kötetek eleven súlyával.
Magát az írói tevékenységet éveken át vallási szertartásnak tekintette: a Pavlov nevű másodrangú írót, Pauszaniaszt és Palamoszt bizonyos értelemben egyenrangú szerzőknek tartotta – azon az alapon, hogy a lexikonban ugyanazon az oldalon szerepeltek. Az évek során megtanulta önállóan megkülönböztetni a hatalmas könyvóceán igazán nagy hullámait a kicsiktől, a kicsiket meg a partmenti habtól, amely csaknem teljesen ellepte a modern irodalmi részleg aszketikus polcait.
Miután szerzetesi elszántsággal több évet leszolgált a könyvraktárban, Szonyecska – engedve főnöknője unszolásának, aki ugyanolyan megszállott olvasó volt, mint ő – elhatározta, hogy beiratkozik az egyetem orosz filológia szakára. Egy nagy és ostoba felvételi tananyag alapján bele is fogott a felkészülésbe, s már éppen jelentkezni akart a vizsgára, amikor hirtelen minden összeomlott, minden egy pillanat alatt felfordult: kitört a háború.
Talán ez volt az első olyan esemény egész fiatal élete során, ami kiragadta őt az állandó olvasás ködös állapotából, amelyben leledzett. Apjával együtt, aki azokban az években egy szerszámműhelyben dolgozott, Szverdlovszkba evakuálták, ahol szinte azonnal az egyetlen, biztonságot adó helyen találta magát – egy könyvtár pincéjében…
Nem világos, vajon az a társadalmunkban hajdanán meggyökeresedett hagyomány lépett-e itt működésbe, miszerint a szellem drága gyümölcseit, amint a föld gyümölcseit is, késlekedés nélkül a föld alá kell vinni – vagy ez volt a védőoltás Szonyecskának élete elkövetkező évtizedére, amelyet éppen egy „földalatti” emberrel kell majd eltöltenie, leendő férjével, aki evakuálásuknak ebben a reménytelenül sanyarú első évében tűnt fel…