„Öt órát repült Surik a rugdalózókkal meg a cumisüveggel, de előtte még ücsörgött négyet a reptéren, egyre csak várva az óráról órára elhalasztott felszállás időpontját. A nagymama bőröndjén kívül volt még nála két régi regény is a nagymama könyvtárából. Az egyiket, egy dögunalmas franciát kötelességtudóan végigolvasta még felszállás előtt, a másikat, egy elnyűtt, papírkötésű kötetet pedig a gépen kezdte el olvasni. Ez érdekes volt. A könyv felénél járt, amikor feleszmélt és rádöbbent, hogy nem franciául, hanem angolul olvas. Ekkor megnézte a borítót – egy Agatha Christie-regény volt. Az első könyv, amelyet – véletlenül – angolul olvasott.
A reptéren fiktív anyósa várta, akit életében először látott: egy női hóember, hatalmas nemezbödönnel a fején, a szája összeszorítva. Surik magasabb volt ugyan nála, de mellette úgy érezte magát, mint egy kisfiú a felnőtt, haragos nevelőnője mellett. És Suriknak ekkor hirtelen, váratlanul eszébe ötlött: tulajdonképpen minek is jött ő ide, hiszen nyugodtan nemet mondhatott volna. Hacsak nem a rugdalózók miatt...
– Faina Ivanovna – lökte előre kövér kezét az anyós, és Surik egy pillanat alatt felfogta a hasonlóságot egy másik Faina Ivanovnával, az anyja volt főnöknőjével, s ettől végképp megzavarodott.
– Surik – felelte, ahogy kezet fogtak.
– És az apai neve? – kérdezte szigorúan az anyós.
– Alekszandrovics...
– Vagyis Alekszandr Alekszandrovics. – A férfi vezetéknevét megjegyezte, amikor Lena igazolványát ellenőrizte. A vezetéknév gyanús volt, de a kereszt- és apai név rendben...
Az anyós előreindult, Surik utána. A kijáratnál fekete szolgálati Volga állt.
„Az apjáé” – találta ki Surik. Meglátva a főnökasszonyt, a kocsiból kiszállt a sofőr, ki akarta nyitni a csomagtartót, de amint felfedezte Surik szerény kis bőröndjét, csak az ajtót nyitotta ki.
– A vejünk, Alekszandr Alekszandrovics – mutatta be az anyós Surikot a sofőrnek. A sofőr kezet nyújtott:
– Isten hozta, Szan Szanics – mondta széles mosollyal, és kivillantotta fémfogait. – Engem pedig Vologyának hívnak.
Surik és az anyósa a hátsó ülésre ültek. Elindultak.
– Hogy érzi magát a mamája? – kérdezte hirtelen támadt kedvességgel Faina Ivanovna.
– Köszönöm, a műtét után sokkal jobban van – felelte Surik, és észbe kapott, honnan tudhat az asszony az anyjáról.
– Igen, Lena mesélte, hogy súlyos műtét volt. No, hála Istennek, hála Istennek. És sokáig volt bent a kórházban?
– Három hétig – válaszolta Surik.
– Gennagyij Nyikolajevics is három hétig feküdt bent a Kreml kórházában a tavaly. Epekővel műtötték. Jó orvosok vannak ott – jegyezte meg elismerően Faina Ivanovna. – Ha az édesanyjának máskor is be kell feküdnie, jobb, ha a Kreml kórházába megy. Gennagyij Nyikolajevics elintézi mint családtagnak...
Surik ekkor végre rádöbbent, hogy ez a beszélgetés a sofőrnek szól, és lassan világossá vált előtte a tulajdonképpeni szerepe...
– Lenka meg már alig győzött kivárni téged. A szülés már itt van a kertek alatt...
– Hát igen – hümmögte határozatlanul Surik, és az anyós is úgy érezte, láthatóan jobb, ha hallgat, nehogy valami baklövést kövessenek el.
– Vologya, a kocsit ne vidd be a garázsba, maradjon nálad, háthogyha lesz valami – rendelkezett Faina Ivanovna, amikor a házhoz értek.
– Magától értetődik. Már jó pár napja nem viszem be – bólintott rá a sofőr. Aztán kipattant, kinyitotta az ajtót.
A ház szokványos sztálini stílusú volt. A lift falán egy obszcén firka. Viszont az egész emeleten csak egyetlen lakásajtó volt, a lépcsőforduló kellős közepén. És teljesen kitárva. Az ajtóban hatalmas termetű, sűrű ősz hajú férfi állt, és szélesen mosolygott:
– No, vejkó, gyere be! Tessék, parancsolj!
Mögötte ott állt a kiterebélyesedett Sztovba, új frizurával, sötétvörös bő ruhájára vetett fehér, horgolt vállkendőben. Kedvesen, hálásan mosolygott, Surik pedig elcsodálkozott, mennyire megváltozott.
Az após megrázta Surik kezét, aztán háromszor arcon csókolta: vodka és kölni szaga áradt belőle. Lena is odatartotta a feje búbját, a szőke, középen elválasztott hajával. Surik ilyen közelségből még sohasem látott terhes nőt, és hirtelen meghatotta mind a pocakja, mind az arcának különös ártatlansága. Sztovbának korábban nem ilyen arckifejezése volt. Surik pedig, ki tudja, milyen testrészével beleremegve a látványba, előbb megcsókolta a lány haját, aztán a száját. Sztovba foltos arca elpirult. Szépnek már nem volt mondható, egyszerűen bájos volt...
– Na, Lenka, mekkora pocakod lett! Azt sem tudom, melyik oldalról közelítsek – mosolyodott el Surik.
Az após elismerően nézett rá, aztán felnevetett:
– Ne szégyenlősködj! Majd kiokosítunk rá! Nézd meg, Faina Ivanovna háromszor volt viselős, és egyszer sem esett kár benne!
A folyosó két kanyarulatot tett. Surik rájött, hogy a lakást több másikból alakították ki. Bevitték a nagyszobába, ahol terített, bár kissé már szétdúlt asztal fogadta.
Gennagyij Nyikolajevics elkurjantotta magát, és három ajtón azonnal emberek kezdtek berohanni – mintha már eleve ott álltak volna az ajtók mögött. Az asztalnál Surikkal együtt kilencen ültek: egy magas, szikár öregember és egy görnyedt hátú néni, Gennagyij Nyikolajevics szülei, aztán Faina Ivanovna furcsa arckifejezésű – mint később kiderült, gyengeelméjű – húga, Sztovba bátyja a feleségével, Sztovba szülei és maga Sztovba.
Az ételek az asztalon olyanok, mint a színházi kellékek – gondolta Surik –, egy hatalmas hal, valami nagy testű állat sonkája, akkora pirogok, mint egy-egy tyúk, a sós uborkákat meg inkább tököknek lehetett volna vélni... A főtt krumpli vödör nagyságú lábasban állt az asztal közepén, a kaviárt pedig salátástálban tálalták fel...
Sztovba, aki az évfolyamon a legmagasabb lány volt, itt, óriáscsaládja körében, a pocakját leszámítva, nagyon szolidan nézett ki.
– Üljetek le, üljetek le minél gyorsabban! – szólalt meg Gennagyij Nyikolajevics, és mindenki sietősen tologatni kezdte a székét. A továbbiakban minden úgy ment, mint egy gyűlésen. Gennagyij elnökölt, a felesége volt a titkár, a gyengeelméjű húg pedig kiment a konyhába és behozta a pálinkásüveget...
– Töltsetek! Tolik, tölts a nagypapának meg a nagymamának! Mása, miért viselkedsz úgy, mint egy idegen? Emeld föl a poharad! – vezényelt az após, és töltött mindenkinek, aki mellette ült. Vagyis Faina Ivanovnának, Lenának és Suriknak... Végre mindenki italhoz jutott, Gennagyij Nyikolajevics pedig felemelte különleges poharát:
– Hát akkor, szeretett családom! Új tagot fogadunk be, Alekszandr Alekszandrovics Kornt. Nem túl szerencsésen alakultak a dolgok, az esküvőt nem úgy ünnepeltük meg, mint kellett volna, de most ne beszéljünk erről. A továbbiakban legyen jól minden, ahogy emberhez illik. A fiatalok egészségére!
Mindenki a poharát nyújtogatta, hogy koccinthasson. Surik felállt, hogy elérjen a nagypapáig és a nagymamáig. Ők pedig, bár már öregek voltak, nem vetették meg az italt. Felhajtották a poharukat, és haraptak is hozzá valamit.
Aztán megkezdődött a nagy evészet. Surik éhes volt, de úgy evett, mint szokott, nem sietősen, hanem ahogy a nagyanyja tanította. A többiek mind csámcsogtak, erőteljesen, mondhatni harciasan rágtak. Mindenkinek újra töltöttek, mindenkinek újra szedtek. A sonkáról kiderült, hogy medve, a halat helyben fogták, a vodka hazai. És Surik sokat ivott belőle. A lakoma meglehetősen gyorsan véget ért. Ettek, ittak, és a három ajtón át elvonultak.
Lena mutatta Suriknak az utat: a folyosó ismét két kanyarulatot tett. Lena szobájában kötöttek ki. Nemrég ez még gyerekszoba volt. Lena olyan gyorsan nőtt, hogy a maciknak és a majmocskáknak nem maradt idejük eltűnni szem elől és felszívódni, ahogy ez idősebb lányoknál történni szokott. Ott maradtak még a képek is a falon: egy macska a kölykeivel, kínai teázás porceláncsészékkel és virágzó szilvafával, két bohóc. És a falnak volt támasztva egy még összeszereletlen gyerekágy is. Mintha az egyik gyerek, aki felnőtt, átadná a helyet egy másiknak, az újnak... Volt még a szobában egy keskeny kanapé is, rajta két párna és két takaró...
– A fürdő és a vécé a folyosó végén jobbra. Kikészítettem neked egy zöld törülközőt – mondta Lena, közben nem nézett Surikra. És Surik elindult a folyosón – épp ideje, gondolta.
Mire Surik visszaért, Lena már rózsaszínű hálóingében feküdt, előtte ott domborodott a hasa. Surik melléje feküdt. A lány felsóhajtott.
– No, mit sóhajtozol? Minden nagyon is normálisan alakul – mondta meggyőződés nélkül Surik.
– Persze, nagyon köszönöm, hogy eljöttél. Az apám majd mindent megmutogat itt neked: a hengerművet, a vadásztelepet, a cementgyárat... még az is lehet, hogy Szuglejkába is elvisz, kapsz egy jó kis gőzfürdőt...
– Minek kell ez? – csodálkozott Surik.
– Hát nem érted? Hogy lássák az emberek... – Lena megszívta az orrát, kezét a takarón kívülre, a hasára tette, és Suriknak úgy rémlett, hogy hullámzik a hasa. Megérintette a lány vállát:
– Lena, hát akkor elmegyek a gyárba is... nem nagy ügy...
Sztovba elfordult tőle, és csöndes, keserves sírásba kezdett.
– Mi van veled, Sztovba? Miért bőgsz? Hozzak vizet? Ne hagyd el magad – vigasztalta Surik a lányt, aki viszont egyre csak sírt és sírt, aztán könnyek közt azt mondta:
– Kaptam Enriquétől levelet. Utcai verekedésért kapott három évet, közben a bátyja miatt ültették le... Azt írja, ha életben marad, visszajön. Vagyis ha nem jön, az azt jelenti, hogy megölték. Hogy most már nincs más értelme az életének, mint hogy kiszabaduljon és idejöjjön...
– Na, jól van akkor – örvendezett Surik.
– Ó, Surik, semmit sem értesz. Ezt én nem élem túl. Ismerni kell az apámat. Rettenetes zsarnok. Semmiféle ellenvetést nem tűr. Az egész körzet fél tőle. Még te is. Azt akarta, hogy elgyere, hát eljöttél...
– Mi van veled, Lena, meghibbantál? Én azért jöttem, mert te kértél. Hogy jön ide az apád?
– Mert ott állt mellettem, a hatalmas öklei meg az asztalon... Hát ezért kértelek meg...
Surikot, ugyanúgy, mint akkor, ott az előszobában, mikor meglátta Lenát az új frizurájával és a nagy hasával, meleg együttérzés öntötte el. Még a szeme is égni kezdett. Attól a sajnálattól pedig, amit ez iránt a szegény, nőnemű lény iránt érzett, neki magának ott legbelül valami megkeményedett. Már rég rájött, hogy a férfi legfontosabb érzelme a nő iránt – a sajnálat.
Megsimogatta Sztovba haját, amely már nem volt feltűzve a feje búbjára egy otromba piros hajtűvel, így dúsan, selymesen omlott alá... Surik megcsókolta a feje búbját:
– Szegénykém...
Lena a hatalmas testével súlyosan felé fordult, Surik pedig megérezte a takaró alatt a lány hasát és mellét. Megfogta Lena kezét, a mellére szorította. Lassan simogatni kezdte a lányt, aki halkan, jólesően sírdogált. Lena maga is sajnálta ezt a nagy testű szőke lányt, aki elveszítette szeretett vőlegényét, és most itt van a gyerekükkel, akiről nem tudni, meglátja-e valaha az apját...
– Tudod, Surik, a levelet a barátja hozta. Azt mondta, aligha fog Enriquének sikerülni, meg hogy Fidel bosszúálló, mint az ördög, az ellenfeleivel szörnyen elbánik, a föld alól is előteremti őket... – Surik ekkor végre ráébredt, hogy itt most nem többről s nem kevesebbről, mint magáról Fidel Castróról van szó. – És mindez Enrique bátyja miatt alakult így. Enrique bátyja egy csónakkal átszökött Miamiba. Pedig nem is édestestvére Enriquének, másik apától van, és az anyja még a forradalom előtt szülte ezt a fiút. Jannak hívják. És Fidel letartóztatta Enrique apját, mert a mostohafia meglógott. És Enrique végképp a semmiért ül, és mennyit kell még ülnie, az élet pedig elmúlik, és nem tudni, vissza tud-e még valaha jönni... És én egész életemben várni fogom... mert senki, senki a világon rajta kívül nem kell...
Sztovba mindezt könnyek közt suttogta el, a kezük azonban mással volt elfoglalva. A panaszos suttogás nem zavarta őket egy ennél fontosabb dologban: simogatták egymást – vigasztalásképpen –, egymás arcát, nyakát, mellét, egyszerűen megbolondultak a sajnálattól – Surik a Sztovba irántitól, Sztovba meg attól, amit maga iránt érzett...
A másik takaró már rég a földre hullott, mindketten a Lenáé alatt feküdtek, szorosan összesimultak, és csak a fekete szatén alsónadrág vékony anyaga volt az egyetlen akadály, és Lena már markolta is a szerelem és a sajnálat eszközét...
– ... mert senki, senki a világon rajta kívül nem kell... pontosan, pontosan úgy, mint Enriquének... és lehet, hogy sohasem fogom látni... ó, Enrique, kérlek...
Surik most hanyatt feküdt, alig bírt lélegezni. Tudta, hogy nem fogja sokáig bírni, s addig tartotta magát, amíg a napfényes Kuba partján tömlöcbe zárt Enrique nevében a fekete szaténba nem buggyant férfiúi sajnálatának teljes töltete.
– Jaj – mondta Surik.
– Jaj – mondta Sztovba.
Mindazt, ami ezután történt, Surik kizárólag Enrique nevében tette: nagyon óvatosan, szinte csak metaforikusan... Épp csak egy kicsit... finoman... inkább a másik Faina Ivanovna modorában, semmint Matilda Pavlovna egyszerű arcú, becsületes módján...”