Részlet

Médea olyan házban nőtt fel, ahol az ebédet kondérban főzték, a padlizsánt hordóban savanyították, a tetőkön pedig pudszámra szárították a gyümölcsöt, amely édes illatot kölcsönzött a sós tengeri szélnek. Közben új öccsei és húgai születtek, akik megtöltötték a házat. A szezon közepére Médea jelenlegi lakhelye, amely télen oly kihalt és üres volt, a gyereksereggel, és egyáltalán, a sok emberrel gyermekkorára emlékeztette. Hatalmas tartályokban, amiket vasból készült háromlábakra állítottak, állandóan fehérneműt főztek ki, a konyhában mindig kávézott vagy borozott valaki, Koktebelből vagy Szudakból vendégek érkeztek. Időnként féktelen fiatalok, borostás egyetemisták és kócos lányok sátrat állítottak a közelben, új divatú zenét bömböltettek, és új dalokkal leptek meg mindenkit. A zárkózott és gyermektelen Médea, aki pedig hozzászokott ehhez a nyári kavalkádhoz, sehogy sem értette, miért vonzza napégette és tengeri szelek fútta háza ezt a mindenféle rendű-rangú sokaságot, Litvániából, Grúziából, Szibériából vagy Közép-Ázsiából.

A szezon beindult. Az előző estét még kettesben töltötte Georgijjal, ma meg már nyolcan ültek a korai vacsoránál.

A kicsiket, akik elfáradtak az úton, hamarabb lefektették. Artyom is elsomfordált, hogy megússza a megalázó utasítást: „Indulás lefeküdni!”. Önkéntes távozása valamiképpen egyenlővé tette Kátyával, akit már jó ideje nem parancsoltak ágyba. Az első vacsora észrevétlenül átnyúlt a másodikba. Itták a bort, amit Georgij hozott. Georgij öt évig Moszkvában élt, addig, amíg a geológiai karon tanult, és bár Moszkvát nem szerette meg, a fővárosi hírek továbbra is érdekelték, és most azon igyekezett, hogy kiszedjen egyet s mást a nőrokonaiból. De Nyika elbeszélései hol saját magára, hol családi pletykákra terjedtek ki, Mása pedig csak politikáról szövegelt. Különben ilyen idők jártak akkoriban: bármiről is kezdtek el beszélgetni az emberek, fojtott hangon és izzó szenvedéllyel mindig politizálással fejezték be. A szó egyébként a csirkefogó Gvidaszról, Médea vilniuszi unokaöccséről, megboldogult bátyjának, Dimitrijnek a fiáról folyt. Házat épített, nagy építkezésbe fogott. – És mit szólnak ehhez odafent, engedik neki? – érdeklődött Georgij, akinek egész lelke remegett ettől. Először is: ott mégiscsak szabadabban mennek a dolgok, mint nálunk. Meg aztán ő építész. És ne felejtsd el, hogy az anyósa nagy pártfunkci. – És Gvidasz is benne van ezekben a játékokban? – Hát, hogy is mondjam csak. A szovjethatalom ott valami olyan, mint az álarcosbál. Az biztos, hogy a litvánoknak a füstölt kolbász, az angolna meg a sör mindig fontosabb, mint a pártgyűlés. Különösebben nem falják fel egymást – magyarázta Nyika. Mása felcsattant: – Zöldségeket beszélsz, Nyika. A háború után fél Litvániát leültették, csaknem félmillió fiatal pasit. Igaz, ők kevesebbet veszítettek a háborúban! Jó kis álarcosbál…

Médea felállt. Régóta készülődött már, hogy lefeküdjön. Tudta, hogy elmulasztotta azt az időt, amikor könnyen, észrevétlenül el tud aludni, és most már reggelig fog hánykolódni tengeri fű mintás matracán. – Jó éjszakát. – Azzal kiment. – Na, látjátok – kesergett Mása –, nagy ember a mi Médeánk, olyan, mint a kovakő, de mégiscsak ijedős. Még egy szót se szóltam, máris kiment. Georgij felkapta a vizet: – Micsoda egy hülye vagy te, Mása! Nektek a világ összes gonoszságát a szovjet hatalom jelenti. Neki meg egyik bátyját a vörösök ölték meg, a másikat a fehérek, aztán a háborúban egyiket a fasiszták, a másikat a kommunisták. Neki minden hatalom egyforma. Sztyepanyan nagyapám, az arisztokrata és monarchista pénzt küldött az árván maradt kislánynak, elküldött mindent, ami a házban csak volt. Apám meg feleségül vette anyámat…a lángoló, már elnézést, forradalmár… Médea egyetlen szavára, hogy meg kell menteni Lenocskát, megnősült…Mit jelent neki a hatalom? Ő hívő ember, vele másféle hatalom rendelkezik. És ne merd még egyszer azt mondani, hogy fél valamitől… – Ó, Istenem! – kiáltott fel Mása. – De hát én egyáltalán nem erről beszélek! Csak azt mondtam, hogy rögtön elment, amikor a politikára terelődött a szó. – Na és mit tudna veled beszélni, ostobával? – hümmögött Georgij. – Fejezd már be – szakította félbe Nyika kelletlenül. – Van valami dugi pia? – Mi az hogy! – lelkesült fel Georgij, aztán a háta mögé nyúlt, és előhalászta a napközben megkezdett üveget. Másának már remegett az ajka, annyira harcba akart szállni, de Nyika, aki gyűlölte a viszályt, mása elé tolta a poharat és rákezdte: – „ Folyik a kis folyó a homokban, alámossa a partot, egy fiatal legény, egy vakmerő szélhámos, így kérleli főnökét…” Hangja eleinte csendes volt és harmatos. Georgij és Mása ellágyultak, megértően egymáshoz borultak, minden vita magától megszakadt. A hang, mintha fény lenne, kiömlött a félig nyitott ajtórésen, az apró, szabálytalan alakú ablakon, és az ostoba sittes dal elárasztotta Médea birtokát… Valerij Butonov, aki az éjszaka közepén elindult a budi felé, de mielőtt a deszkabódét elérte volna, szükségét a váratlan, langyos locsolástól elbizonytalanodott paradicsomágyásra végezte. Körbenézett a déli, mély, csillagos égen, amit bevilágítottak a kósza reflektorok, amelyek fekete búvárruhás mozi-kémek után kutatva letapogatták a part menti sávot. De ebben az évszakban még a strandon hempergő szeretők holdfényben világító fenekét is hiába keresték volna. A föld teljesen sötét volt, csak egyetlen ablak világított sárgán a dombok hajlatában, és mintha még női énekszó is szállna abból az irányból. Valerij fülelni kezdett. Időnként Fel-felvakkantottak a kutyák.