Részlet

Miha beleszeretett Anna Alekszandrovnába. Életre szólóan, egészen a nagymama haláláig. A nagymama viszont őbenne egy olyan típusú eljövendő férfit látott, aki mindig is tetszett neki. A fiú vörös hajú volt, költő, ráadásul azon a héten, mivel túl sokat korcsolyázott az új korcsolyájával, sántított is egy ki- csit – pontosan úgy, mint az a majdnem jelentős költő, akibe Anna Alekszandrovna annak idején, tizenhárom éves kislány- ként szerelmes volt… Maga az etalon, aki azokban a régi idők- ben már felnőtt férfi volt, és a harcos, sőt majdhogynem a vér- tanú nimbusza vette körül, a huszadik század legelején nagy népszerűségnek örvendett, és észre sem vette a szerelmes kis- asszonyt, de mély benyomást hagyott a kislány pszichikumá- nak valamely freudi fonákján: a kislánynak egész hosszú élete során mindvégig az efféle vörös hajú, sugárzó arcú, érzelmes férfiak tetszettek.

Mosolygott, ha Mihára nézett: a fiú tényleg olyanféle, csak éppen korban térnek el egymástól… És nagyon kellemes érzés fogta el, ha elkapta a fiú rajongó tekintetét.

Úgyhogy Miha, anélkül, hogy tudott volna róla, kölcsönös szerelemnek örvendhetett. E téltől fogva gyakori vendéggé vált Sztyeklovéknál. A nagyszobában, amelynek három ablaka is volt, meg még egy fél is, amelyet kettévágott a válaszfal, a magasan húzódó, szintén félbevágott stukkós mennyezet alatt sosem látott könyvek sorakoztak, még idegen nyelvűek is. Az állandó harckészültség pózába meredve ott állt egy zongora is, a belerejtett sok-sok muzsikával. Időnként szokatlan, de elbűvölő illatok áradtak: hol kávéé, hol padlóviaszé, hol parfümé.

"Valószínűleg pont így volt a szüleimnél is" – gondolta Miha. A szüleire nem emlékezett: az anyja meghalt abban a bombázásban, amelyet a Kijevből kelet felé tartó kötelék hajtott végre kilencszáznegyvenegy szeptember tizennyolcadikán, amikor a németek már Podol alá értek. Az apja a fronton veszett oda anélkül, hogy tudott volna a felesége haláláról és a fia megmeneküléséről.

Miha szüleinél valójában semmi sem úgy volt, mint Szanya Sztyeklovéknál, és a szülei fényképeit, amelyek a csodával határos módon maradtak fenn, majd csak húszéves korában fogja először látni. A fényképek szegényes kinézetű, csúnya embereket mutattak, akik mélyen kiábrándították Mihát: az anyjának tettetett mosoly bujkált kicsi, sötét ajkán, hatalmas melle szégyentelenül előremeredt, az apja pedig, egy kövér, pöttöm ember hihetetlenül fontoskodó arckifejezéssel nézett vissza a képről. A háttérben felbukkantak életvitelük darabkái, amelyek sehogy sem emlékeztettek az egykori Aprakszin–Trubeckoj-ház kistermének leválasztott részére, amelyben Szanya családja lakott.

Január kilencedikén, a szünidő vége előtt megünnepelték Szanya születésnapját. Előtte ott volt még a pravoszláv karácsony is, de arra csak felnőtteket hívtak. Még el kellett telnie néhány évnek, hogy a gyerekeket január hetedikén is fogadják. Szanya szülinapjára viszont mindig maradt mindenféle karácsonyi édesség: cukrozott alma, meggy, sőt még narancshéj is, amit Anna Alekszandrovna készített el, de úgy, ahogyan senki más a világon. Sőt, mi több: összecsukták a spanyolfalat, közelebb vitték az ablakhoz az étkezőasztalt, a két ablak között pe23 dig felállították a karácsonyfát, és feldíszítették azokkal a sosem látott díszekkel, amelyeket egész évben a galérián őriztek egy dobozban.

Szanyának mindig gyönyörű szülinapot rendeztek. Még lányokat is hívtak: ez alkalommal éppen Szanya két barátnőjét, Lizát és Szonyát a zeneiskolából, meg a nagymama barátnőjének unokáját, Tamarát a barátnőjével, Oljával, de ők még egészen kicsik, elsősök voltak, úgyhogy a fiúkat egyáltalán nem érdekelték. De a nagymama barátnője maga is jellegtelen, olyan semmilyen volt. Ugyanakkor Liza nagyapja, a bajuszos Vaszilij Innokentyijevics, aki katonai egyenruhát viselt, és kölni, kórház meg háború bonyolult illategyvelege lengte körül, lenyűgöző embernek bizonyult. Az unokáját félig tréfásan magázta, Anna Alekszandrovnát pedig úgy szólította, hogy "Nyuta, te…" Az öregúr Anna Alekszandrovna unokafivére volt, vagyis Liza a másod-unokanővére volt Szanyának. Még olyan forradalom előtti szavak is elhangzottak, mint kuzin és kuzina, amelyek nyilván ugyanabból a galérián őrzött dobozból kerültek elő, mint a karácsonyfadíszek…