A nappaliban ültünk, egy remek, európaiasan, tehát régimódian, és meglátásom szerint nagyon jó ízléssel berendezett lakásban. A kulturális színvonal szemlátomást fölötte állt az enyémnek – ezt mindig megérzem, mert elég ritkán találkozom ilyennel. Egy gazdag otthon. Metszetek, nem poszterek. A bútor nem egy garnitúra, hanem nyilván darabonként válogatták össze, és az egyik alacsony szekrénykén nagy mexikói kerámia-csoda állt – világfa, vagy valami ilyesmi.
Esther egy mély fotelben ült, fölhúzott lábakkal, kislányosan, lerúgta a cipőjét – kék, kígyóbőr. Az ilyen részleteket mindig megjegyzem magamnak. Nem hiába tart kispolgárnak az anyám. A menhelyre, a gyerekotthonra átfagyott háttal emlékszem. Anyám számára meg a borzalmas nyomor volt a normális élet. Ő talán még a sztálini lágerekben sem érezte rosszul magát. De én, ahogy kivergődtem az árvaházi szegénységből, legszívesebben minden csészét, törölközőt, harisnyát megcsókoltam volna. Erich már együttélésünk első évében, Berlinben, Prenzlauer Bergben másodállást vállalt, hogy vásárolhassak magamnak: ruhát, edényt, mindent, mindent, mindent… Tudta, hogy így gyógyulok ki a múltból. Lassanként kezdett elmúlni ez a szenvedély. De mindegy, mert még itt, Amerikában is ez a kedvenc szórakozásom: a garázs-sale, a kiárusítás, a bolhapiac… Grisa, a mostani férjem elnézően figyel: ő Oroszországból jött, ahol mindenre kiéhezett emberek között nőtt fel… És a fiam, Alex, aki már Amerikában született, szintén imád vásárolni. Úgyhogy igazi „konzumemberek” vagyunk. Úgy tűnik, Esther ezt mind érti.
– A gettóbeli körülményeket borzalmasnak éreztük, egyszerűen még nem láttunk rosszabbat. Akkor még nem tudtunk a koncentrációs táborokról, az egész Európában folyó hatalmas népirtásról. – Mosolygott, miközben erről beszélt, és volt valami különös az arckifejezésében: távolság, szomorúság és még valami megfoghatatlan – a bölcsesség, biztosan. Igen, lengyelül beszéltünk, és ez számomra mindig gyönyörűség.
– És mennyi ideig voltak gettóban? – kérdeztem.
– Kevesebb, mint egy évig. Negyvenegy őszétől. És negyvenkettő augusztus tizenegyedikén jöttünk ki. Aztán még két év Csornaja Puscsán, a partizánosztagban. Földkunyhókban laktunk egészen a fölszabadulásig. Afféle családi partizántábor volt. Háromszázból százhúsz ember maradt életben a végére. Hat gyerek volt velünk. Még ketten születtek az erdőben. Te és még egy fiú, de az meghalt. De akik a gettóból jöttek ki, azokat sikerült megtartani a háború végéig.
– Anyám mért ment el Csornaja Puscsáról? – tettem föl a kérdést, amelyre anyám szájából ismertem már a választ, de róla tudtam, hogy mindig hazudik. Nem, nem hazudik. Egyszerűen nem tudom elhinni, amit mond. Ezért volt fontos tudnom, hogy mit mond Esther. Hiszen ő normális.
– Próbáltuk lebeszélni. Emlékszem, Isaac mennyire föl volt háborodva, hogy anyád kockára teszi a gyerekek életét, ha elhagyja a búvóhelyünket. Anyád nem is válaszolt. Tulajdonképpen a gettóban is csak egyetlen emberrel állt szóba, Naum Bauchhal, a villanyszerelővel.
Így tudtam meg az apám nevét. Anyám ki sem ejtette, soha. Tehát, ha normális nő lenne, engem Ewa Bauchnak hívnának. Érdekes.